Kálló esperes emlékét utcanév őrzi Budakeszin

Nem sokkal a rendszerváltás előtt, 1989-ben néhai idősebb Herein Gyula, a Budakeszi Szépítő Egyesület akkori elnökének a javaslatára döntött arról a Budakeszi Nagyközségi Tanács, hogy a Szanatórium utcára merőleges kis utcát Kálló esperesről nevezzék el. Mi, budakesziek, mint utcanevet gyakran emlegetjük Kálló esperes nevét, de vajon ismerjük életútját, budakeszi mártírhalálának körülményeit? Aligha. Sajnos Kálló Ferencnek, a Szeretet Vértanújának történetét széles e hazában mind a mai napig kevesen ismerik. Síremlékének újraavatása, magas közjogi méltóságok megemlékezése talán reményt adhat arra, hogy Kálló esperes példaértékű életútja, mártíromsága a jelen és jövő generációi előtt is ismertté válhatnak.  A  2013. október 30-án megjelentetett összeállításal emlékezünk rá. (Szerkesztőség)

 
2013-10-29 13:31, K. F.
Ember az embertelenségben
Kálló Ferenc tábori esperes emlékezetére
 
„Minden alkalmat megragadok arra, hogy mind a szószéken, mind magánbeszélgetésekben a béke áldásait szembeállítsam a háborúval… Én pap vagyok, nekem ez a kötelességem, nekem nincsen családom, nincs gyermekem. Ha engem ezért megölnek, akkor kapok egy gyorsvonati jegyet a mennyországba – átszállás nélkül.” Ez volt ományi Kálló Ferenc tábori esperes hitvallása.
 
1944. október 28-án egy sötét színű személygépkocsi állt meg a Márvány utca 23. szám előtt, amelyből bőrkabátos férfi szállt ki, és bement a házba. Néhány perc múlva egy beteg, elesett kis embert kísért a kocsihoz, amelybe beszálltak, majd elhajtottak. Másnap hajnalban megcsörrent a telefon az Alkotás utcai 11. szám alatt működő helyőrségi kórház ügyeletén: „Ha hiányzik a papjuk, menjenek ki Budakeszire, ott megtalálják” – kiabálta valaki a telefonba, majd lecsapta a kagylót. 
 
 
Kálló Ferenc megkínzott, golyókkal átszaggatott testét zsidó munkaszolgálatosok találták meg egy árokban, kezében rózsafüzérjének leszakadt feszületével… Vajon miért volt olyan fontos a nyilasok számára, hogy hatalomátvételük után egy héttel elrendelték elhallgattatását, kivégzését pedig rá egy héttel később már végre is hajtották? Vajon miért féltek ennyire egy egyszerű tábori esperestől? Ki is volt ez a törékeny, madárcsontú kis ember, aki hat fiútestvér közül a legidősebb, mégis a legkisebb volt, ezért a családban a „Kicsi” becenevet kapta? 
 
Kálló Ferenc 1894. december 8-án született Szegeden, de csecsemő korától fogva Szarvason nevelkedett, ahol édesapja 40 évig volt népi tanító. Öt fiútestvére volt. A család elsőszülött fiaként, 1913-ban érettségizett jeles eredménnyel, majd teológiai tanulmányokat kezdett Nagyváradon. 1917-ben szentelték lelkésszé. A Viharsarokban, Békés megyében szegény kis településeken, Békésen, Endrődön, Békésszentandráson, Újkígyóson, Csorváson szolgált káplánként. Mindenütt a szegények, a nincstelenek és a gyámolításra szorulók papja volt. Prédikációira még a más vallásúak is eljártak, mert azokból sohasem hiányzott a krisztusi szeretet és az élet ellentmondásaira való utalás. Szociális érzékenységét mind állami, mind egyházi részről bizalmatlanság fogadta, emiatt többször felfüggesztették, de igaza végül mindig bebizonyosodott. 
 
1927-ben azonban végül kérte elbocsátását az egyházmegyétől, és tábori lelkész lett a Magyar Királyi Honvédségben. Családjának a következőképp indokolta átlépését: „A szociális igazságtevés eszméit a honvédek lelkébe plántálva széjjelküldhetem az egész országba.” Katonai pályafutása során elsősorban katonai kórházak lelkészeként szolgált Budapesten, Szombathelyen, Szolnokon. A kárpátaljai bevonuláskor, 1939-ben a gyorshadtest 2. lovasdandárjának beosztott lelkésze volt. 1940-től haláláig a 11. helyőrségi kórház lelkészeként, 1942. szeptember 1-jétől már tábori esperesként szolgált. 
 
Katona hívei rajongásig szerették. Aki akár csak egyszer is találkozott vele, az sohasem felejtette el Őt, az igazságtalanságok kíméletlen ostorozóját, a minden bánatra vigaszt nyújtani, és az elbukásokból gyengéden felemelni tudó, megértő embert. Természetes, hogy egy ilyen lelkületű és felfogású ember semmitől sem irtózik jobban, mint a háború borzalmaitól. A kezdetektől ellenezte a háborút, a hadba lépést Németország mellett, és minden alkalmat megragadott arra, hogy a háborút szembeállítsa a béke áldásaival. Szónoklatai hírére a környék polgári lakosai is eljártak miséire, és végül a 11. helyőrségi kórház kis kápolnája olyan szűknek bizonyult, hogy azt ki kellett bővíteni. Ezt a kormányzóné közbenjárásával – akinek két évig a gyóntatója volt – sikerült elérnie. Egyik miséjét, amely során nyíltan kiállt a szabadság mellett és a háború ellen, 1944. március 15-én ebből a kápolnából a rádió is sugározta. Az adást fiktív légiveszély miatt megszakítottak, de addigra a beszéd egy része már adásba ment. 
 
Négy nappal később a németek megszállták Magyarországot… Kapcsolatban állt antifasiszta érzelmű politikusokkal, katonai vezetőkkel. A kórházban nagyon sok üldözött talált menedéket, akiket hamis okmányokkal láttak el, a legnagyobb veszélyben levőket pedig a fertőző osztályon rejtették el. A megmentettek között volt Básti Lajos, Latabár Kálmán és Egri István színészek, Ortutay Gyula néprajzkutató és még sokan mások, munkaszolgálatosok, hadifoglyok, katonaszökevények, zsidók és keresztények… 
 
Mindeközben áldozatos szeretettel végezte lelkipásztori szolgálatát. Sebesült és beteg katonák papja volt, aki nem sajnálta a fáradságot és áldozatot, ha katonákról volt szó. Éjszakákat virrasztott súlyos betegek mellett, pedig maga is állandóan beteg volt. A nyilas hatalomátvételt követően barátai kérték, hogy ne tegye ki magát a veszélynek, és rejtőzzön el. Erre azt a választ adta, hogy míg testvérei a harctéren életüket kénytelenek kockáztatni minden percben, addig Ő a szószéket is harctérnek tekinti, ahol nem szégyen elesni. 
 
 
Elfogását követően a Gestapo svábhegyi székházába vitték, ahol kegyetlenül megkínozták, órákon át vallatták. Ennek ellenére az embermentő tevékenységében Őt segítők közül senkire sem tett terhelő vallomást, tőle nem tudtak meg neveket hóhérai. Temetésekor légiriadó volt Budapesten. Bombák robbanása és a légvédelmi ütegek bömbölése volt gyászzenéje. A koporsóját borító virágerdő az Ő szavait égette minden utolsó útjára kísérőnek emlékezetébe: „Végül mégis a szeretetnek kell diadalmaskodnia a gyűlölet felett”. 
 
Dacára annak, hogy embersegítő tevékenységét még a kommunista vészkorszakban is elismerték és reverendáját – milyen ellentmondásos – még a Munkásmozgalmi Múzeumban is kiállították, testvéreit, akik közül kettő is katonatisztként szolgált a II. világháborúban, meghurcolták, kisemmizték, kitelepítették. 
 
Halálának évfordulóján, 1946. október 29-én a Honvédelmi Minisztérium post mortem lelkész ezredessé nevezte ki. A jeruzsálemi Yad Vasem intézettől 2005. november 28-án kapta meg a Világ Igaza kitüntetést, amelyben azon nem zsidó emberek részesülhetnek, akik a vészkorszak idején életük kockáztatásával, minden ellenszolgáltatás nélkül mentették az üldözötteket. Reverendája a Hadtörténeti Múzeumban van kiállítva, vértanúi emlékét róla elnevezett utca őrzi Budapesten, Budakeszin és Monoron. 
 
„Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért” – áll ományi Kálló Ferenc sírján a farkasréti temetőben, amelyet a Honvédelmi Minisztérium 2013 őszén helyreállított, hogy méltóképpen őrizze meg egy igaz ember emlékét. Sírját október 29-én katonai tiszteletadással szentelték újra Magyarország honvédelmi minisztere jelenlétében. Ományi Kálló Ferenc, a pap, katona, embermentő emlékét megőrizzük.
 
 
 

 

Megosztás/Mentés Megosztás