Nem leszek bulvárhős

Bándy Péter, a Demokrata című hetilap főszerkesztő helyettese a közelmúltban egy kitűnő interjút készített a Budakeszin élő Janicsák Vecával, melyet most honlapunk olvasóival is megismertetünk. Az interjút Bándy Péter hozzájárulásával tesszük közzé.

Az RTL Klub tehetségkutatójában vált ismertté, de tudatosan törekedett arra, hogy kitörjön a bulvárvilágból Janicsák Veca. Az énekesnővel, akinek szeptember 12-én jelenik meg Édes szavakkal című lemeze, a saját döntések adta szabadságról, az elcelebesedés nélküli karrierépítésről és a siker fontosságáról is beszélgettünk.

– Janicsák Vecának leáldozott a csillaga, a sajtóval továbbra sem kommunikál, írta alig másfél hónapja egy bulvárlap. Ehhez képest új albuma jelenik meg, koncertre készül, sőt, időpontot is azonnal tudtunk egyeztetni…
 
– Utóbbira az lehet a magyarázat, hogy nem a sajtótól zárkózom el, csupán megválogatom, kinek szeretnék nyilatkozni. Mindez nem személyeknek szól, inkább az alapján szelektálok, hogy mely médiumok mire kíváncsiak velem kapcsolatban. Ha valóban rám, a rólam szóló hírekre, akkor szívesen megszólalok, ha egy másnap címlapra tehető, kreált szenzációra, akkor gondolkodás nélkül nemet mondok. Emiatt persze egyes lapok annyira nem kedvelnek, pláne, miután egyszer dühömben azt mondtam a telefonba az egyik újságírónak, hogy legyen szíves, hagyjon békén a hülye kérdéseivel. Egyébként ma is így reagálnék egy ilyen szituációban. A félreértések elkerülése végett, nem akarok megbántani senkit, csupán azt szeretném, hogy ne próbáljanak belőlem bulvárhőst faragni. Aki egy tízperces botrányhoz akar eszközként használni, az ne várja, hogy szeressem. 
 
– Viszont ennek megvan az a hátránya, hogy jóval kevesebbet szerepel, mint mondjuk két, két és fél esztendővel ezelőtt, az X-Faktor alatt és után, amikor nap mint nap felbukkant valahol. 
 
– Ez biztos, hogy hátrány? Mert szerintem nem. Tudatosan döntöttem úgy, hogy kilépek egy bizonyos körből, például azért, mert így egyedül rajtam múlik, kinek, mikor és mit nyilatkozom, nincsenek szerződéses kötelezettségeim, nincsenek elvárt bulvártörténetek. Másrészt az elmúlt hónapokban a szeptember tizenkettedikén megjelenő új lemezemen dolgoztunk, és szerintem az alkotási folyamat közepette nem is árt egy kis csend az ember körül. 
 
– Szóval azt mondja, lehet a mai magyar könnyűzenében „elcelebesedés” nélkül is karriert építeni? Nincs arany középút, hogy mondjuk nem beszél a magánéletéről, párkapcsolatáról, de időnként sztorizgat a macskájáról? 
 
– Az biztos, hogy így sokkal nehezebb, de én igyekszem tartani magam az elveimhez. Egyfelől persze nyilvánvaló, hogy sok olvasó, néző számára vonzó, ha úgy érzi, betekinthet az úgynevezett sztárok magánéletébe. Sajnálom, én ehhez nem vagyok jó alany. Másfelől viszont azt gondolom, hogy pusztán azért, mert kiteregetem a magánéletemet, még nem hallgatnák többen a dalaimat, nem vennék többen a lemezemet, legfeljebb többször szerepelnék a médiában. Sőt megkockáztatom, hogy sokan azok közül, akik figyelemmel kísérik a pályámat és szeretnek, többek között éppen azért is kedvelnek, mert ilyen vagyok, amilyen. Nyilván én is ki tudnék találni nagy családi titkokat, de szerintem abban, hogy valaki címlapos álhírekkel próbál felszínen maradni, nincs munka, nincs mögötte valódi teljesítmény. Hadd tegyem hozzá, azért nem zárom ki az életemből a kereskedelmi médiumokat, a könnyedebb lapokat, azonban immár én húzhatom meg a határokat, minden külső kényszer nélkül, nem mások húzzák meg nekem. Ez azért nagy szabadságot jelent, nincs előírva, hogy bármi áron, bármilyen sztorival, időről időre szerepelnem kell. 
 
– Mivel lehet pótolni az így óhatatlanul kisebb nyilvánosságot? Az internetes közösségi oldalakkal?
 
– Bár még csak huszonnégy leszek, bizonyos szempontból kicsit kőkorszaki lány vagyok: engem nem köt le a Facebook. Ugyanakkor igen, ez lehet az egyik eszköz, ahol el tudjuk juttatni a legfontosabb híreket a rajongókhoz, és mivel több mint száznyolcvanezren kedvelik az oldalamat, elég sokakat érünk el. A lemezkészítés időszakában itt is volt egy csendesebb időszak, amikor kevesebb volt a frissítés, ezt szintén megírta a bulvársajtó, de ebben sem kell szenzációt keresni, ez csupán a már említett „alkotói magány” miatt volt. Most, hogy megjelenik a lemez és közeleg a koncert, nyilván aktívabbak leszünk, de csak annyira, hogy ne én follyak a csapból, mert az is unalmas lenne, s a lényeges információk elvesznének a rengetegben.
 
– Sok előadó arra is panaszkodik, hogy nehéz bekerülni a kereskedelmi rádiókba, és az, aki ott nem hallható, szinte nincs is.
 
– Vannak persze olyan zenei irányzatok, amelyek esetében valóban nehezebb áttörni a falat, összességében viszont úgy hiszem, ez leginkább a dal kérdése. Ha az egyik számodat nem játsszák a rádiók, akkor menni kell tovább, megpróbálni megtalálni ennek az okát, hátha a következőnél már sikerül.
 
– Ezzel nem mond ellent a korábbi szavainak? Két évvel ezelőtt, amikor lapunknak nyilatkozott, úgy fogalmazott: „nem divathullámokat szeretnék meglovagolni, egyszerűen magamat akarom adni; a saját gondolataimat a saját szavaimmal, az én stílusomban”.
 
– Szerintem nincs ellentmondás. Ha a most megjelenő, Édes szavakkal című albumon mondanivaló nélküli rágópopot játszanánk, akkor lenne. Valószínűleg ez esetben szembe is köpném magam a tükörben. De abban bízom, hogy aki meghallgatja majd, nem ilyennek találja. Úgy érzem, ez a lemez, azok a dalok is, amelyeket én írtam, s azok is, amelyeket mások írtak számomra, tükrözi azt, amilyen vagyok.
 
– Vagyis milyen? 
 
– Tőlem ne várjon senki olyan lemezt, amelyen minden szám a féktelen bulizásról, a pillanatnyi örömök hajszolásáról szól; hozzám közelebb állnak a mélyebb, komolyabb, sokak által talán kicsit szomorkás hangulatúnak tartott szerzemények. Azért persze vigyáztunk arra, hogy ebből a hangvételből ne legyen túl sok, úgyhogy vidámságot is csempésztünk bele. Vagyis igyekeztünk olyan albumot összeállítani, amelyen vannak erőt adó, jókedvű és mélyebb, elgondolkodtató dalok is. Ami pedig a zenei világot illeti, inkább szimfonikusabb, néhol már-már apokaliptikus hangzású a lemez, elég nagy kórussal, amit egyébként teljes egészében én énekeltem fel.
 
– Apokaliptikus hangzású, vagyis egyedi?
 
– Ez talán túlzó megfogalmazás; nem törekszem arra, hogy valami olyasmit csináljak, mint korábban senki más. Azt hiszem, ez egy abszolút mai album lesz, csak éppen nem az a szempont, hogy mi tetszhet a közönség lehető legszélesebb rétegének, hanem az, mi tetszik nekem. És persze reménykedem abban, hogy mindez minél többeknél „betalál”, s szívesen hallgatják azok, akik az elmúlt években megszerettek. Ha körül kéne írni: hozzám a klasszikus hangszerek hangzása és a rock áll igazán közel, ezeket az elemeket próbáljuk ötvözni a lemezen és a november végi koncerten is. Ahogyan a sajtóval kapcsolatban, úgy a zenei pályám kapcsán is elmondhatom, hogy sokkal nagyobb a szabadságom, mint amilyen a tehetségkutató után volt. Most nem mások kötöttek nekem lemezszerződést, hanem én tárgyalhattam és írhattam alá megállapodást a kiadóval, úgyhogy immár valóban partnerként dolgozhatunk együtt. 
 
 
– A legtöbben talán még ma is úgy ismerik, mint az a lány, aki elénekelte a Most múlik pontosan című dalt az X-Faktorban. Ezzel a lemezzel ki szeretne törni ebből a skatulyából?
 
– Nem hiszem, hogy ki kéne törnöm ebből, a tehetségkutatós szereplésem minden percét büszkén vállalom, értelemszerűen ezt a dalt is. Arra viszont természetesen törekszem, hogy ne ez legyen az egyetlen olyan momentum, amiről eszébe juthatok az embereknek. Vagyis nem kitörni szeretnék, hanem továbblépni, bebizonyítani, hogy az akkor huszonegy esztendős Veca az évek előrehaladtával újabb és újabb színeket tud megmutatni magából. 
 
– A most megjelenő lemez és a november harmincadikai koncert után milyen tervei vannak?
 
– Tanulni szeretnék. Nagyon vonz a zeneszerzés, legyen szó lemezről vagy filmzenéről, s már korábban találtam is egy londoni iskolát, ahol ezt profin oktatják. Csak aztán jött az X-Faktor, most pedig megkaptam a lehetőséget, hogy egy saját ízlésemet teljes egészében tükröző albumot készítsek, úgyhogy a tanulás egy kicsit csúszott. 
 
– Szóval nem a színpadi siker a legfontosabb? 
 
– Soha nem is az volt, egyetlen pillanatra sem helyeztem a zenei karriert a szeretteim elé. Azt vallom: nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy boldog, nyugodt életünk lehessen a családunk, barátaink körében. 
 
– Másképpen fogalmazva: inkább énekesnői vagy zeneszerzői sikerek?
 
– Lépcsőfokról lépcsőfokra szeretnék haladni, mert aki túl messzire néz, mindig távoli álmokat kerget, könnyen elbukik. A következő cél az, hogy mindent megtegyek ennek a lemeznek, illetve a novemberi koncertnek a sikeréért, aztán ha elvégeztem az iskolát, akkor beszélhetünk érdemben a zeneszerzői pályáról. De hogy ne kerüljem ki a kérdést: mivel talán az kiderült, hogy nem vagyok egy sztáralkat, így most azt érzem, a háttérmunka, ami igazán nekem való. A lemezkészítésben is azt a fázist élvezem a leginkább, amikor hangról hangra csiszolgatjuk a dalokat. De ami a zenei pályán remélt sikereknél is fontosabb, az az, hogy amikor eljön az ideje, feleség, édesanya lehessek. Egy karrierista, örökösen a reflektorfénybe vágyó nő mellett pedig valószínűleg kevés férfi tervez hosszú, boldog életet.
 
Bándy Péter
 
 
 
Megosztás/Mentés Megosztás