Réka. Somogyi Réka. Somogyi Réka selyemfestő. Ki így, ki úgy, számosan ismerjük. Ki az iskolapadból, ki a szomszédot, ki a kiállító selyemfestő művészt, aki útmutatót ír a képeihez, ahonnan elindíthatjuk saját értelmezésünket. Mostani, Kaptárbeli kiállítása kapcsán közösen fejtjük fel képi naplóját. (tovább…)
Réka. Somogyi Réka. Somogyi Réka selyemfestő. Ki így, ki úgy, számosan ismerjük. Ki az iskolapadból, ki a szomszédot, ki a kiállító selyemfestő művészt, aki útmutatót ír a képeihez, ahonnan elindíthatjuk saját értelmezésünket. Mostani, Kaptárbeli kiállítása kapcsán közösen fejtjük fel képi naplóját. Az interjú fotóin túl a művész képeit a www.somogyireka.hu, www.facebook.com/somogyiréka festmények oldalakon lapozhatja tovább az olvasó.
-Nézem az életed Réka, már amit megengedsz a képeiden. Elindultál egy olyan világból, amit mindannyian csak csodálni lehetünk képesek, abból a világból, amit a gyermek lát. Amikor elfordultál tőle, elveszíthettél valamit, azt a valamit, amit mindannyian keresünk további életünk folyamán, az ártatlanságot.
-Egyáltalán nem idealizálom a gyerekkort, s a csodákban sem hiszek. Semmi más nem történt, csak haladtam előre az úton, ahol az ember kénytelen elhagyni dolgokat, éppen azért, hogy a mesék helyett – mondjuk úgy -, „valódibb” helyszínekre érjen.
Na, de miről is van szó? Egy teljesen egyszerű folyamatról, az ember felnő, és nem akarja áltatni magát, a legtöbb mese is a lakodalomnál végződik. Az enyém is, szerencsére.
Mit is akartam? Semmi mást, csak megismerni azt, ami valódi, s magam mögött hagyni azt, ami csupán tünemény. Ez egy könyörtelen, és az én számára meglehetősen fájdalmas út, na, de nem örömködni jöttem ide, nem ringatni magam az álmokkal. Épp elég sok idő eltelt ezzel.
Kompromisszummentes végső választ akartam kapni arra, ki vagyok én minden arcom mögött? Ki az, akit nem érint az életfergeteg? S mivel a vágy sürgős volt és égető, az élet ehhez segítőket is adott, akik hasonló céllal és vággyal érkeztek az életbe, előttem jártak s egy pontig elhoztak, de innen már nem visznek tovább.
Fájdalmas út annyiban, hogy amiben hittem összetört. Istenképek hagytak magamra, a hit – remény – szeretet kifakult abban az értelemben, ahogyan örököltem. Veszélyes téma ez, csak nagyon halkan merek róla beszélni, s csak olyanokkal, akik hasonló égető szükségét érzik magukban a valóság felfedezésére. Elhagytam azt az ismert terepet, amiről hallottam, felülírtam az életem szabályait, házasságról, párkapcsolatokról, hitről, szinte mindenről… mert fulladoztam benne, és egy fuldoklóval nem jó együtt élni.
-Ha jól követem a képeid, 2010-től óriásit változol mind témaválasztásban, mind megjelenítésben. Azt látom, törekszel önmagad meghatározására, világban való elhelyezésére. Egy olyan embert látok, aki úgy vélekedik magáról, képes a legfenségesebbet előhozni az életből, még ha ez a gondolat csak a tudatalattijában létezik is.
-Ha képletesen kell fogalmazni, akkor úgy érzékelem az életem, mint egy térképet, ahol A-ból B-be kell eljutni. Az A ismert, a B nem. Nem magamat szeretném meghatározni, hanem a helyet, ahol éppen járok.
Eszem ágában sincs eloldozódni az élettől, semmi bajom vele. Működő családban élek, viszonylag normális emberi kapcsolatokkal, szeretem, amit csinálok, szót értek az élettel. Értem, mit szeretne velem, tudom, honnan jön és hova tart. Ha már valamit igazán szeretnék, akkor az énnek a természetét maximálisan „megvizsgálni”, vagyis, honnan bukkan fel az az én, amelyben a világ képzete megjelenik. Ez már sarkalatosabb kérdés, mint magával a világgal foglalkozni.
A tudatalattimban van sok kacat, jártam már odalenn párszor, de igazán nem érdekel. Ami érdekel – hogy ennél a szónál maradjak -, az a tudatalattin túl van, vagy éppen innen.
-Visszaemlékszel erre az időre? Éppen mivel foglaltad el magad nem selyemfestőként?
-Sztori újság szintjén annyit mondhatnék, hogy egy időre
maximálisan elegem lett az örökölt párkapcsolati modellből.
Ezt értsd úgy, ahogy akarod. Magyarul, meglévő szilárd bázis dőlt össze, s meg kellett néznem, mi marad. De hál’Istennek a férj, Károly elég érett lény, sőt! és jött velem. Magyarul, rá kellett jönnünk, mindketten a magunk törvényei szerint élő magányos lények vagyunk, akik egy egykori szerelem okán összekötötték életüket, aminek számtalan következménye van. A lényeg, átírtuk az életünk szabályait. Úgy kezdődött, hogy kinyitottuk az ajtókat és ablakokat. Levegőt vettünk, ki-ki a sajátját, nem közösködtünk többet, szem előtt tartva azt, hogy életünk igazi célja nem a párkapcsolat, nem a család, sőt még nem is az alkotás. És e senki földjén találkozva folytatni tudtuk tovább. A rózsából mondjuk tulipán lett. Aztán találkoztam egy asszonnyal, Gangával, és beleszerettem abba, ahonnan beszél. Kiderült, a vágy, hogy az énnek a végére járjak, elérhető, s nem vagyok egymagam ezzel a kívánságommal. Szerelmes lettem valamibe, amiről mást nem tudok mondani, fogalmam sincs, hogy mi. Ami azelőtt van bennem, hogy pl. az Isten képzete megjelenne. Ez a szerelem, inkább szenvedély átmosott bennem mindent. Gangával 2006-ban találkoztam, az említett változás a képeken pedig 2010-től jelenik meg, mert addig igaz, hogy hallottam Gangát, de csak a fülemmel, aztán mind mélyebbre zuhantak bennem a szavai. Mígnem egyszer már végre a szívemet döfték át!
Gondolom, ez a folyamat látszódik a képeken, de nehéz a festményekről általánosságban beszélni.
-Sztalker és Marilyn Monroe annyira állnak közel egymáshoz, Mint a Túró Rudi és a zsiráf, szükség esetén mindkettőt meg lehet etetni és enni. Nálad a pólus két oldala mégis mondókával bír.
Éppen a Sztalker és Marilyn nagyon közel is áll egymáshoz. Mindkét képet egy-egy film ihlette, amely nagyon hatott rám. Az elsőt a híres Tarkovszkij film, a másodikat pedig az Egy hét Marilynnel című alkotás, amelyben kellemesen csalódtam. A képeimhez mindig írok egy kis szöveget, nem feltétlen azért, hogy magyarázkodjak, hanem, hogy tovább díszítsem a képet immáron szavakkal. Íme, a marilynes és a sztalkeres kép szövege.
Engem szeress, ne Marilyn Monroe-t! – mondja Marilyn
Majd így folytatta: „Csak egy kislány vagyok a nagyvilágban, aki próbál találni valakit, akit szerethet. ”Rövid, de őszinte életének emlékére, először is megfürdettem, a szappanbuborékokból élet született odafent, de lehet, hogy mindaz csak matrica a csempéken. Hófehérke vagy Marilyn? Egyik sem ő, a titok titok marad, és az alma is csak egy szappanbuborék.
Sztalker: A sztalkeri szoba legbelső zugából
/Andrej Tarkovszkij emlékére/ A Zóna Szobájának legbelsejéből figyeli, hogy végre valaki követi, s nem kell már egyedül ülnie itt a történetek végén, s azon is túl. Egyetlen éjszaka alatt virágos rét lett a mezőből, a tegnapi forgatáson pedig még üres, zöld gyepet rögzítettek, így gyorsan le kell szedni minden virágot, hogy a kép olyan legyen, mint tegnap.
Persze mindkét kép, illetve film megérne egy külön cikket, szóval itt most csak az említés szintjén szólunk róluk.
A Túró Rudis festmény volt az első gúnyképem. Ezzel tört át végre bennem valami, s hagytam magára az idillt. Végtelenül ráuntam magamra, a szívem helyére egy túró rudit rajzoltam, és ezt a szöveget írtam a képhez: Miközben lassan befed a hó, magamon gúnyolódom. Az édes érzelmeimen, a rajongásom tárgyain, amelyektől terhes a szívem, és amelyek eltakarják az egyetlen és igazi Szerelmemet. Nagymosást tartok hát, mintha már itt lenne a tavasz, kiteregetem a képzeletbeli napsütésbe a legszebb ruháim, majd önmagam. Hadd száradjon, illatozzon, fújja a szél. Én meg zuhanok. Végre oda, amiről Nick Cave is énekel. (Nick Cave: Get Ready for Love)
A Vége c. képet egy Mészöly Miklós idézet ihlette. Gyakorta olyan hatással van rám egy irodalmi mű, hogy reagálnom kell rá. ..megállnak, s megvárják,míg ellepi őket a hó
„hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább. Megállnak, s megvárják, míg belepi őket a hó.”/Mészöly Miklós után szabadon/ Moziba mentem. Meg akartam végre nézni, hogyan végződik a történetem, bízva abban, hogy eztán a filmet soha többet nem kell komolyan vennem. Az utolsó kocka után a nézőtéren maradtam és azóta is az üres vászon előtt ülök szenvedélyesen.
-Alkotóként kiléptél a keretből, saját képeid motívumaiból táskát, nyakkendőt, ruhát terveztél, ez utóbbiakból divatbemutatóval színesítetted a mostani kiállítás megnyitód.
-A ruhabemutatón végül kilencen vettek részt, nyolc ruhát vonultattak fel a lányok . Rajtam kívül egy budakeszis résztvevője is volt az eseménynek, IstvánkoViki.
A bemutatót én vezényeltem le, meglehetősen spontán, sosem csináltam még ilyet. Nem is készültem rá, mert nem tudtam, mire készüljek…Végül is, beszélnem is valamikor el kell már kezdeni nyilvánosság előtt, ez az alkalom most adódott. De, mint már korábban is említettem, nem váltok szakmát, a ruhabemutató elsődleges célja az általad használt és nekem nagyon tetsző megnevezés, a lábon járó kiállítás volt, vagyis,hogy a képek kilépjenek a térbe, mozogni kezdjenek, élet költözzön beléjük. És csodák csodájára a modellek megtaláltak engem, mindenki a maga stílusában, maga vérmérséklete szerint illegett-billegett a ruhákban. Nekem egyetlen instrukcióm volt csak, hogy ne játsszák meg magukat, hanem mindenki magát adja, abból nem lehet baj. S bizony az volt az érzésem, a lányok gyönyörűen kinyíltak, mint a virágok reggelente. Szívesen megismételném ezt a bemutatósdit, de előbb kicsit azért rápihenek. Még korántsem vagyok elégedett a ruhákkal, egyelőre csak tapogatódzom ezen a területen. Más anyagokat is kipróbálnék, jobban el kell mélyednem abban, milyen ruhát is szeretnék. Meg kell tanulnom irányítani embereket, tervezőket, varrónőket, de ehhez nekem kell előbb tudnom, mit szeretnék. Ez majd lassan kibontja magát, de most egyelőre szeretnék csak a magam ritmusa szerint továbbfesteni, mert az már eléggé hiányzik.
-A tiszta rácsodálkozás, amikor a világ csakis a fantáziánktól függ, a belső utazás, vagy a hideg racionalitás? Melyik az érték? Szerintem kevesen tudjuk rá a választ, mert a világot bár majdnem mindannyian szeretnénk megváltani, az ritkán hagyja magát.
Ami számomra Igazi, az se nem tiszta, se nem piszkos, se nem fehér, se nem fekete. A fantáziába jól el lehet bújni az élet elől, de aztán az élet úgyis megtalál, szóval kár trükközni. A mostani képeim nem fantázia utazások, hanem az életem krónikája. Egy olyan én utazása, amely minden illúzión túl önmaga valóságát keresi. Az életről kiderült, hogy délibáb. S nem lehet kevesebb célja, mint megtalálni azt, honnan bukkan fel a délibáb.
S naná, hogy ezen az úton az én, akinek hiszem magam, nem mindig érzi jól magát. Sőt!
A világhoz jobb nem hozzányúlni. Kiderült, nagyon jól megvan nélkülem, a legfontosabb dolgok mindig nélkülem történnek. Az elme csak látszólag vigyáz rám. Ami számomra maradt, azok spontán reakciók helyzetekre, a festmények is ilyen válaszok, nem többek.
Megváltani világot…eszem ágában sincs. Csak hagyom, hogy leperegjen a filmem. Nem tennék már többet hozzá, nem hogy megváltsam…Épp’ elég ideje tekergek már itt. Végre felsejlett, hogy van belőle kijárat, hurrá!
Hegedüs Ira közreműködésével: Somogyi Réka