Vasárnap felavatták a Szent László Közösségi Ház előtti kis parkban a német ősök emlékére felállított szobrot, melyet a német lakosság életének, munkásságának és hagyományainak tiszteletére állított fel Budakeszi Német Önkormányzata és a Budakeszi Szépítő Egyesület. (tovább...)
Vasárnap felavatták a Szent László Közösségi Ház előtti kis parkban a német ősök emlékére felállított szobrot, melyet a német lakosság életének, munkásságának és hagyományainak tiszteletére állított fel Budakeszi Német Önkormányzata és a Budakeszi Szépítő Egyesület. Felállításához jelentősen hozzájárult a Nemzeti Kulturális Alap, Budakeszi Önkormányzata, a Budakeszi Szépítő Egyesület, helyi civil szervezetek, vállalkozások, magánszemélyek.
Most nem szeretnék foglalkozni az átadás meghitt ünnepélyességének részleteivel, a beszédek tartalmának ismertetésével. Inkább néhány gondolatot szeretnék megosztani önökkel, melyek az átadás alatt megfogalmazódtak bennem.
Előre bocsátom! Ez a minimalista stílusú szobor, ez az újszerű ábrázolásmód lehet, hogy nem mindenki tetszését nyerte el. Idővel azonban a magyarországi németek számára is minden bizonnyal zarándokhellyé fog válni. Ezért különösen tisztelem a szobor felállítását kezdeményezők bátorságát, akik meglátták ebben az alkotásban az üzenet mélységét, Józsa Bálint alkotásának egyediségét.
A szobor a németség Budakeszire érkezésének 300. évében lett felavatva. Számomra azonban többről szól, mint a betelepítésről. Magában foglalja annak a 300 éves történelmi pillanatnak a lényegét, mikor a vallásháborúk, az éhínség elől menekülők otthagyva az óhazát – egy jobb élet reményében – megérkeznek a török elnyomás alól éppen hogy felszabadult Magyarországra, ahol aztán a török uralom után elnéptelenedett Budakeszin egy új otthont, egy új települést teremtenek meg a semmiből. A szobor egy kis családot ábrázol (egy szem gyermekük már itt születik a szobor szimbolikája szerint), akik kilépnek régi életük kapuján és egy új dimenzióba érnek. S bár gyakran az egész rokonság, egész falvak jöttek végig bárkáikon a Dunán, hogy elérjék Magyarországot, ez azért mégis a teljes elszakadást jelentette az óhazájuktól, hiszen akkoriban semmilyen lehetőség nem volt arra, hogy bármilyen hírek eljussanak távoli vidékekről.
Stefan Jager
Magyarország nagyon sokat köszönhet a betelepített németeknek. Meghonosítottak egy új munkakultúrát. Szorgalmuk, megbízhatóságuk eredményeképpen Budakeszit a 19. század második felében virágzó mezőgazdasági területté alakították (bár a filoxéra vész 1870-ben hatalmas károkat okozott a szőlőkben) és egyúttal a fővárosiak számára egy nagyon népszerű kirándulóhellyé fejlesztették, sok-sok vendéglővel. Ennek vetett véget a 2. Világháború és az ezt követő 1946-os kitelepítés.
Írásom címében azt írom, hogy ez a szobor egyben a kitelepítésnek is emléket állít. Lehet, hogy maga az alkotó sem gondolt erre, mikor ezt a sajátos szimbolikájú alkotást megálmodta. Számomra nem kérdéses a szobornak ez a kettősége. Gondoljunk csak bele! Mikor 1946-ban az itteni németség nagy részét vagonokkal a háborút veszett Németországba szállítottak, mi fogadta őket. Egy teljesen elpusztított, szétbombázott ország. Szegénység és kilátástalanság. A budakeszi szobor házaspárja, az ott születő kisgyermek – hasonlóképpen a magyarországi betelepítéshez – a kitelepüléskor is egy olyan térbe lépett, ahol minden bizonytalan volt, a semmiből kellett felépíteni az egykori óhazát.
Akkor még senki nem tudhatta, hogy Németország egyszer majd virágzó állam lesz ismét, Konrád Adenauer és Ludwig Erhardt vezetésével. A német csodára még sok évig kellett várni 1946 után.
Óriási volt az a veszteség, mely Magyarországot érte a kitelepítéssel.
Fellner Jakab, Feszl Frigyes, Ganz Ábrahám, Gundel János, Hauszman Alajos,
Hild József, Pollack Mihály, Semmelweis Ignác, Steindl Imre, Ybl Miklós, Munkácsy Mihály, Gárdonyi Géza. Csak néhányan abból a hosszú listából, akik oly sokat tettek az új haza, Magyarország felvirágoztatásáért.
A szobor átadás talán legszebb pillanata volt, mikor a rendezvény végén dr. Merkl Hilda, a rendezvény moderátora nemzeti imánk, a magyar Himnusz eléneklésére kérte a jelenlévő nagyszámú közönséget, köztük rengeteg német nemzetiségi honfitársunkat.
