Talán tíz éve történt. Hajnalban kakasszó ébresztett. Régi idők falun töltött napjait, egy elfeledett atmoszférát idézték azok a percek. Hetekig, hónapokig, talán egy évig is tartott ez a hajnali ébresztő. (tovább….)
Talán tíz éve történt. Hajnalban kakasszó ébresztett. Régi idők falun töltött napjait, egy elfeledett atmoszférát idézték azok a percek. Hetekig, hónapokig, talán egy évig is tartott ez a hajnali ébresztő. Aztán rossz hírek érkeztek. Az utcában néhány szomszéd „fellázadt”. Többen nyugalmukat, alvásukat zavaró, „nem idevaló” elemnek minősítették a kakashangot. Az utca két részre szakadt, kakaspártiakra és kakasellenzőkre. Egy ideig még eltartott a küzdelem, aztán az egyik hajnalon végleg elnémult a mi büszke taréjosunk. A sokáig kitartó gazda feladta a harcot. „Barátunk” egy leveses fazékban fejezte be földi pályafutását.
Budakeszi talán azon napon vált végképpen várossá. Legalább is én akkor úgy gondoltam, de láss csodát! Néhány hete a közelben, két utcával arrébb, ismét kakasszó hallik. Mert ilyen a mi Budakeszink, „A MI KISVÁROSUNK”, amit néha még most is gyakran falunak becézünk, ahol még ismerjük a szomszédokat, ahol a kisüzletekben, a kispiacon még ismerősként köszönnek ránk és ahová esténként jó megtérni a fárasztó munkából, még akkor is, ha itt-ott egy hangoskodó kakas „megzavarja” némelyikünk pihenését.
Én egyébként kakaspárti vagyok, élő kakaspárti, és szeretem a hajnali kakassszót. A kakas húsa meg amúgy is nagyon kemény és rágós.
