A XI. kerületi Tető galériában, Vonalak-vonzalmak címmel mutatta be alkotásait szeptember 13-27. között a Budakeszin élő Makk Attila és Mészöly Zsófia művész házaspár. A kiállítást az ugyancsak budakeszi Albert Gábor, József Attila díjas író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nyitotta meg. (tovább…)
A XI. kerületi Tető galériában, Vonalak-vonzalmak címmel mutatta be alkotásait szeptember 13-27. között a Budakeszin élő Makk Attila és Mészöly Zsófia művész házaspár. A kiállítást az ugyancsak budakeszi Albert Gábor, József Attila díjas író, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nyitotta meg. Albert Gábor mély gondolatú megnyitóját ezúttal honlapunkból is megismerhetik olvasóink.
Kiállítás-megnyitó
(Vonalak-vonzalmak – Mészöly Zsófia – Makk Attila kiállítása)
Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Bevezetőként szeretném megemlíteni – majdnem úgy, mintha közismert titkot árulnék el –, hogy ezek az alkotások kettős szellemi légkörben születtek. Ha nem is közvetlenül, de áttételesen bizonyára ennek a kettős (lényegében persze egy) szellemi ihletőnek köszönhetik, ha nem is létrejöttüket, de mindenképpen sugárzásukat.
Bach János Sebestyénre gondolok és Szentkuthy Miklósra.
Akik ismerik Mészöly Zsófiát és Makk Attilát bizonyára nem csodálkoznak, hogy ezt a két nevet említettem. Persze ne értsenek félre, nem valamiféle illusztrációra gondolok, még közvetlen hatásra sem, hanem – ahogy mondtam – szellemi ihletőre. Annak ellenére, hogy ez a két alkotó időben, műfajban oly távol esik egymástól, hogy együttemlegetésük szinte erőszaktételnek látszik. Holott szó sincs erről. Együtt állásuk legfelületesebb hasonlósága talán a barokkos szóval jelölhető. Ami nem modort, stílust, hanem minőséget jelent, a mögöttes lelki forrásokra utal.
De hát, miért ír az író, miért fest a festő, rajzol a grafikus, írja kantátáit a zeneszerző? Egyrészt – mondhatnám azt is, hogy egyszerűen ez a túlélési technikájuk, e nélkül nem tudnak élni. Ami lényegében azt jelenti, hogy a művészeten keresztül, annak formái között és azon keresztül a világ, az élet, a létezés megtartó értelmét keresik. És ha úgy érzik, hogy rátaláltak, nem tarthatják titokban, ezt az örömhírt másokkal is közölni akarják. Közölniük kell. Az „örömhírt”, amit görögül „euangelionnak”, azaz evangéliumnak mondanak. Nem hiába nevezik Bach János Sebestyént az ötödik evangélistának.
Értelmet kell adnunk az értelmet nélkülöző világnak. Erről szól a művészet, erről szólnak Bach prelúdiumai és fúgái, és ez az értelemkeresés hatja át ezeket a falra kitett képeket. És itt első sorban Makk Attila tollrajzaira gondolok. Ezekre a rend és a káosz drámai harcát megjelenítő sorozatokra, amelyekben a művészi akarat és szándék, valamint a toll szabad, de mégis kötött futása olyan rejtélyesen vibráló felületeket hoz létre, amelyeknek szemlélete örömet okoz.
Egy indiai muzsikust európai turnéja során megkérdezték, hogy náluk mi okból szereznek, csinálnak zenét. Azt válaszolta: azért, hogy a szellemet nyugalomba hozzák, és ezen keresztül utat nyissanak az isteni befolyás számára.
Makk Attila olykor már a zenei szerkesztést is megkísértő lapjai a szemlélőben ilyen utakat nyitnak meg.
Ebben az évben ünnepeltük egy, a huszadik század gondolkodását meghatározó könyv megjelenésének centenáriumát. Unamuno 1913-ban megjelent A tragikus életérzés című könyvére gondolok. Ebben többek között arról a dühödt sóvárgásról ír, amellyel célt akarunk adni a világegyetemnek, választ akarunk kapni arra a kérdésre, hogy mindaz, ami van, mivégre van. Csak az erre adott válasz mentheti meg a kaotikus világot, különben a Semmibe, a nihilbe zuhan. Hogy az Isten utáni dühödt sóvárgásában Unamuno olykor olyan utakra tévedt, amelyet az egyház tanító hivatala nem tudott követni, – arra most nem érdemes szót fecsérelnünk. Abban viszont feltétlenül hitt Unamuno, hogy egyedül Isten adhat transzcendens értelmet és célszerűséget az életnek. „Így hát – őt idézem (207) – Isten éppúgy az ember számára van, ahogy az ember az Isten számára, hisz úgy adta magát az embernek, hogy emberré vált, emberiesült, éspedig az ember iránt való szeretet által.”
Talán nem idegen a transzcendens művészet szellemétől, ha egy ezerháromszáz évvel korábbi, éppenséggel pogány kozmogóniai látomást is megidézek. A szerénynek éppen nem mondható M. T. Cicero Scipio álma című kis remekében arra figyelmeztet, hogy földünk a világmindenséghez képest mily kicsi, s ezen a kicsi földön, milyen szégyenletesen kicsinyke maga a hatalmasnak tekintett római birodalom.
Mégis, mi az, ami ebben a kicsiny, sőt kicsinyeskedő világban valamit is naggyá tehet?
„Az emberek azzal a szent rendeltetéssel születnek–, hogy oltalmazzák azt a gömbölyű égitestet, amelyet ennek az égi térnek a közepén látni, és amelyet Földnek neveznek.” Mindennek lényege a cél és az értelem, s magad is isten vagy– okítja unokáját az álomlátás pogány hőse –, azaz alkotó, teremtő, ha a korlátain túlemelkedő halhatatlan lélek munkálkodik benned. Mert csak a lélek tehet naggyá.
Az ebben a teremben látható alkotások – legyen az Mészöly Zsófia művészi alázat ihlette festményei, vagy Makk Attila lüktető vonalakból épített, metafizikai, létértelmező grafikái és a vonalak hálójába rejtett haikui – mind a halhatatlanság után sóvárgó lélek megnyilvánulásai, az értelem és a cél utáni vágy, a küzdelem és a beteljesülés ritka, drámai pillanatainak híradásai. Megmerülve Makk Attila grafikai világában az ember még azt is hajlandó elhinni, hogy a jövőbeli dolgokra is lehet emlékezni.
Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim. Megnyitómat azzal kezdtem, hogy az itt kiállított képek a 18. századi zeneóriás, Johann Sebastian Bach és a 20. századi magyar író és gondolkodónak sem akármilyen Szentkuthy Miklós szellemi sugárzásában születtek. Én persze ezt komolyan gondoltam, de ez az állítás lényegét tekintve meghökkentő paradoxonnak is elmegy. A paradoxont viszont az abszurditás élteti, a képtelenség szívdobbanása. Arra kérem önöket, próbálják meg ezzel a szívdobogtató, kétkedő-helybehagyó izgalommal nézni és megérteni a Bach bűvöletében élő Mészöly Zsófia múltidéző képeit, és ne sajnálják az időt, ne takarékoskodjanak a figyelemmel, míg Makk Attila lélegzetállító pontosságú, felfedezésre váró, rejtélyekben gazdag grafikái közt bolyongnak.
Higgyék el, nem fogják megbánni.
Köszönöm figyelmüket.
