“A balesetem és a félelem”

A baleset után számtalanszor megkérdezték, hogy miután ilyen csúnyán (szerintem: szerencsésen) összetörtem magam, fel fogok-e még ülni motorra. Mindig azt válaszoltam, hogy a biciklivel is sokszor elesünk, mégis felülünk rá. (tovább...)

Ma a félelemről írok.

 

A baleset után számtalanszor megkérdezték, hogy miután ilyen csúnyán (szerintem: szerencsésen) összetörtem magam, fel fogok-e még ülni motorra. Mindig azt válaszoltam, hogy a biciklivel is sokszor elesünk, mégis felülünk rá. De miután tényleg sokan feltették ezt a kérdést, el kellett, hogy gondolkozzam a félelemről, a bennünk élő félelmekről.  Miktől félünk? Jó-e, hogy félünk? Segít-e a félelem? Mit lehet ellene tenni? Miért játszik olyan központi szerepet a félelem az életünkben? Ezek a kérdések szülték ezt a bejegyzést.

 

     Mindenkinek vannak félelmei. Ezek az ősi érzések talán már a fogantatásunk pillanatától bennünk hordozódnak. Vannak, akik abban hisznek, hogy akár az előző életeinkből hozzuk magunkkal, míg mások szerint tanult, felvett viselkedésminták, melyet a saját, elsősorban gyermekkori, tapasztalataink alakítanak ki bennünk. Hogy mi az igazság? Ki tudja, talán mindenkinek az, amiben hisz.

 

     Tény az, hogy mindenki fél valamitől. Van, amiből kinövünk, van, ami később alakul ki bennünk, és van, ami gyermekkorunk óta elkísér. És természetesen ott vannak azok a félelmek, amiket még magunknak sem merünk bevallani.

 

     A félelem gúzsba köt, a félelem megöl. Nem hiába mondták, hogy „belehalt a félelembe”.  Ha esetleg nem is a teste, de a lelke, a lelkének egy része mindenképpen. Ha egy helyzetben félsz, mindig rá gondolsz. Ha félsz, lebénul a tudatod az értelmes gondolatok elől, és nincs segítséged megoldani a félelmet kiváltó helyzetet. Ha félsz, nem tudsz másra, nem tudsz a jóra koncentrálni, a félelem átveszi az uralmat az elméd felett, és ha másért nem is, de emiatt valóban úgy érzed, hogy „bevonzod” félelmed tárgyát.

 

    Hiszem azt, hogy a hitünk, a lelki beállítódásunk alapvetően határozza meg életünk alakulását, érzékelésünket és élet-élményeinket. Nézz körül, hány, meg hány ember él körülötted boldogtalan életet, pusztán azért, mert mindenben a rosszat, a hiányt látja. Hányan HISZNEK a rosszban, a negatívban. És ezek közül az emberek közül hánynak uralja az életét valamely félelem? Mindegyiknek.

 

 

 

     

 

     Ugyanakkor, ha megnézel egy akár a magánéletében, akár a munkájában sikeres embert, azt látod, hogy nem fél. Legyőzi önnön korlátait, és hittel és kitartással halad az általa kitűzött célja felé. Nem engedi, hogy mások negatív gondolatai, túlzott aggódásai, mások félelmei eltérítsék őt a céljától. Hisznek a jóban, hisznek önmagukban, és hisznek céljaik helyességében. Ez különbözteti meg a boldog embert, a boldogtalantól.

 

    Én az életem során rengeteg mindentől féltem. Megnyílik egy vulkán az ágyam alatt, dinoszauruszok kergetnek a pesti bérház sötét lépcsőházában, a sötét a nyaralónk szabadtéri zuhanyzójánál, tengernyi dolog. Számosat ezek közül kinőttem. Ma már tudom, hogy a raptorok nem fognak a sarkamban lihegni, és a vulkánok kürtője sem csak úgy ukmukfuk egy éjszaka alatt nyílnak meg Budapest. VI. kerületében. Mégis, sok félelem megmaradt.

 

    Azt hiszem, valamennyi félelmünk néhány közös okra vezethető vissza. Ezeket Napoleon Hill nálam sokkal jobban összeszedte már. Ilyen a betegségtől, a fájdalomtól, a haláltól, a szeretet elvesztésétől,a szegénységtől, a bírálattól stb. való félelem.  Ugyanakkor a listáját kiegészíteném a bizonytalanságtól, az ismeretlentől való félelemmel, a boldogságtól és a szertetettől való félelmekkel is. Az én félelmeim a tériszony, a cápáktól való félelem, és még mások, talán ezek is valamely föntebbi okokra vezethetőek vissza.  

 

    Néhány éve tudatosan elhatároztam, hogy darabról darabra építem le ezeket a korlátokat, mert a teljes életet csak az elméd maximális kontrolljával, a lehetőségeid szabad választásának teljes hatalmával tudod elérni. Minden félelem, ami benned van, egy masszív gátja a szabadságodnak! A szabadság pedig a legnagyszerűbb ajándék, amit az Élettől kaptunk, és amelyet egyetlen más élőlény sem birtokol rajtunk kívül. Ezért tartom fontosnak a mély és alapos önvizsgálatot, a szembenézést, hogy mik azok a belső okok, amik a saját boldogságod, kiteljesedésed útját állják.

 

    Azt hiszem, a félelmeinket újra meg újra le kell győzni, hogy egyszer majd végleg eltakarodjanak tudatunkból. Már csak azért is, mert a nagyon sok félelmünk irracionális. Ha belátjuk, hogy nincs igazán valós alapja, már egy nagy lépést tettünk a legyőzése felé.

 

   Két év után ismét eljutottam a tengerhez. Nagyon szeretem a vizet, az óceánt, azt, ami számunkra valóban az Élet Bölcsőjét, az Alfát jelenti. Szerintem valamilyen formában minden ember vonzódik a vízhez. Talán épp emiatt az ősi kapocs miatt (megfigyelték, ha pár hetes újszülötteket elvisznek babúszásra, akkor az a vízben egyből „otthon van”, beleteszi a fejét, és úszik benne, míg, ha pár hónaposan viszik csak el, már fél a víztől, és ismeretlen számára).

 

    Napokig nem mentem be a tengerbe, elég volt a mellette lévő medence. Nem is értettem miért. Gyerekkorom óta féltem a cápáktól. Tipikus irracionális érzés. A Dalmát partokon maximum a múzeumban mutogatnak embert kóstoló fenevadakat. Aztán, hogy páréve elkezdődött ez a félelem legyőző kalandtúrám, letettem egy búvárvizsgát, és ahányszor csak alkalmam nyílt rá, elmentem merülni. Az édesvízzel nem volt sosem gond, de a tengerekben a jó kiképzés, a tapasztal társak ellenére mindig volt bennem egy bizonyos félsz.

 

    A motorbalesetem, illetve bizonyos előtte elkezdődött folyamatok hatására, a pár napnyi valódi semmittevéses nyaralást kihasználva volt időm végiggondolni, miért is nehéz magam jól érezni a tengerekben.

 

    De még mielőtt végiggondoltam volna, szimplán Erőből, és Akaratból csak bementem egyet úszni, majd leszakadva a többiektől egyedül lenni a vízben. Nem éreztem jól magam. Folyton figyeltem, amikor lenéztem a türkiz mélységbe az ismeretlen, bizonytalanba. Bevallom, közel a harminchoz, féltem.

 

    Órákkal később, immár végiggondolva a dolgokat, ezúttal egyedül vágtam neki a tengernek. Felfeküdtem a vízre, és vártam, hogy jöjjön az ismerős félelem. Jött is, ahogy mindig. De ezúttal a Tudatom várt rá. Ahogy feküdtem a következőt fohászkodtam:

 

    „Uram, tudom, hogy a félelmem irracionális, és tudom, hogy te tartod a kezedben a sorsom. Most fekszem a vízszínén, és nyugodt vagyok.  Engedd meg, hogy elfogadjam, amit tartogatsz a számomra, és hogy hagyjam, hogy a te célod eszköze legyek. Lám, most itt fekszem meztelen, oldalamat a végtelen tengernek mutatva, arccal a nap felé fordulva és nyugodt vagyok, ne félek, mert tudom, hogy te óvsz, és minden úgy lesz, ahogy lennie kell, mert elfogadom az utam. Ha pedig mégis valóra válik a félelmem, tudom, hogy minden baj és gond magában hordozza egy vele egyenértékű jótétemény csíráját, ezért bárhogy is alakul, az csak a hasznomra, a kiteljesedésemre, és az örömömre válik. Köszönöm ezeket a pillanatokat, hogy lett idő ezt végiggondolni, és megszabadítottál félelmemtől! ”

 

Ezek után fogtam és még vagy harminc percet vidáman lubickoltam.

 

 

 

 

Kívánom, hogy először is Felismerd a félelmeidet, és a félelmeid valódi Okait! Kívánom neked ezt a felszabadító boldogságot, hogy megszabadulj a félelmeidtől! Kívánom, hogy Hidd és Tudd, valóban mindennek oka van, és bár érhet, és fog is érni rossz, az mindig magában hordozza egy vele egyenértékű jótétemény csíráját! Ezért valójában Hálásnak kell lenni, ha valamelyik félelmed mégis bekövetkezik, mert ha nyitott az Elméd és a Lelked, csak hasznodra válik!

 

 

Köszönöm, hogy végigolvastad, ha tetszett, oszd meg, ajánld másoknak is, mert ha csak egy embernek is segít, akkor már megérte 🙂