Álltam akkor ablakomban, mozdulatlan, éberen,
Ott a néma éjszakában, húshagyókedd-éjjelen. (tovább…)
Hamvazás
Álltam akkor ablakomban, mozdulatlan, éberen,
Ott a néma éjszakában, húshagyókedd-éjjelen.
S mint a szél és mint a felhő, mint a terhes éji pára:
Szállt a ködlő messzeségbe, szállt a vén komor Dunára
Révedezve, nyughatatlan, álmatlan tekintetem.
Álltam ottan súlyos csendben, és magamban elmerengtem
Embersorson, életen.
Úgy tetszett, hogy messze-messze, tán az ősz Gellért mögött,
Dermesztő, halk döbbenettel a föld méhe felnyögött.
Ijesztőre feketítve partot, sziklát és hegyormot,
A Gellért-hegy vén fejére nagy fekete felleg omlott.
Megdöbbent a szikla szíve, rengett a kőrengeteg.
Visszadöngött rá a messze. És a püspök nagy keresztje
Kőkezében reszketett.
És a püspök nagy keresztjét megemelte magasan,
És a püspök felkiáltott búgó szóval, hangosan.
Szét az alvó házsorok közt szállt a hangja szerte-szerte,
Száz nehéz fal befogadta, ezer tető visszaverte,
Százszorosan zúgta vissza lenn Budán sok messze bérc:
Szétmorajlott, mint a tenger: "Emlékezzél: por vagy, ember,
És a porba visszatérsz!"
És a város megvonaglott és az éjfél megriadt.
Minden ember talpra állott, titkos döbbenés miatt.
Utcák, terek ébredeztek, magas tornyok sírni kezdtek,
Megkondultak a harangok, bólogattak a keresztek,
Ablak, ajtó tárva-tárult, házak szíve puszta lett,
Minden ember, mint a bódult, mind az éjszakába tódult,
Mintha föld indulna meg.
Mintha most a néma város rejtett méhe nyílna meg,
Minden utcák-, szűk zugokból omlott, zúdult a tömeg.
Megindult az ember-árvíz, mint a tenger, egybefolyva,
Mintha titkos, néma törvény hívta volna, húzta volna,
Sűrű sorban, át a hídon a sötétlő víz felett,
Feketén és morajatlan ment a végeláthatatlan
Óriási körmenet.
Fönt a Gellért oldalában várta már a vén barát,
Két szeméből két nehéz láng szórta súlyos sugarát,
Földre szállt a kőtalapról és a magas kőrakáson
Jobbkezén a nagy kereszttel állt előttük óriáson.
Vén bozontos ősz szakállát zúgó szél zilálta meg.
S hajtva főt és hajtva térdet, a vonagló kőre térdelt
Mind a néma rengeteg.
Szól az egyik: "Éjszakában szép a máglya bíbora.
Jaj! de rút és jaj! de fojtó hamuhodva hűlt pora!"
Szól a másik: "Élet! Élet! Ajkam ajkad hogy kereste!
Hull a rózsa. Elfáradtam. Hajnalfénynél szebb az este!"
És lerakja tört virágát mind a kettő csöndesen.
Áll a püspök megzokogva, és a hervadt homlokokra
Hinti hamvát könnyesen.
"Hintsd fejemre szürke hamvad – mond a másik – szentatyám!
Kolduséltem terhe-mocska megkönnyebbül tőle tán."
"Püspök! Püspök! – újra másik – irgalom! Add vissza lelkem!
Vedd el ezt a szörnyű terhet: negyven éven át viseltem!"
Ez lerakja kincse zsákját, az kemény koldusbotot.
S míg a hamu pereg rájuk, egybesóhajt bús imájuk:
Egyenlőképp koldusok.
Jönnek, jönnek hosszú sorban, tisztes őszek, gyermekek.
Könyv emennél, kard amannál, és a térdük reszketeg.
Húrjapattant rossz hegedű itt egy kézben sírva zördül;
Sárga ott amannak arca, mintha már a sírgödörbül.
Karja közt egy sápadt asszony holt leánykát kelteget,
Őrült láng szemében ennek. Jönnek, jönnek, egyre jönnek,
És meghajtják fejüket.
Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Árva hangjuk összefoly,
S kél sötéten szörnyű ének, mintha mélyen föld alól.
Összebúg közel és távol; búg a földben, vízben, kőben,
Jéghidegen, halott-halkan, iszonyúan, dermesztően:
"Minket itt más meg nem illet, porcsírázta férgeket:
Megkonyulni, hamvazkodni, alázattal elsusogni:
Por vagyok és por leszek."
Jönnek, jönnek, egyre jönnek. Kő helyén ma nem marad!
Minden porszem lábra kelt ma, minden árva kődarab.
Fölszakadt a föld setétje és az embert egyre hányja,
Feketéllik mindenünnen nyüzsgő hangyák óceánja.
És fölöttük áll a püspök, óriásin, rémesen.
Kőcsuklyáját szél kavarja. S hullt fejekre szörnyű karja
Hinti hamvát csendesen.
FOTÓ ILLUSZTRÁCIÓ: TARI SÁNDOR "ELGONDOLKODVA"
