Alig múltam tizennyolc, amikor először vért adtam. Az elhatározást megelőzte az elhatározás, én bizony segítek. Szembenéztem először a tűvel, néztem, ahogyan a vörös folyadék megtölti a műanyag csövet, majd következett a semmi. (tovább...)
Alig múltam tizennyolc, amikor először vért adtam. Az elhatározást megelőzte az elhatározás, én bizony segítek. Szembenéztem először a tűvel, néztem, ahogyan a vörös folyadék megtölti a műanyag csövet, majd következett a semmi. A semmiből egy csodálatos pillangóra ébredtem, káprázatos volt, színeiben ragyogóan pompás a legszebb addigi ébredésemként.
Ma sem tudom, egyáltalán létezett-e, de máig bennem él a káprázat. Ezt a káprázatot fedeztem fel Somogyi Réka korai selyemfestményeiben. Képein át rám tekintett elfeledett gyermekkorom, s ma is hálás vagyok Rékának, hogy egyszer még visszatekinthettem az elfelejtett világlátásra. Arra a világlátásra, ami eltekint a valóságtól, s az élmény csak a rajtam keresztül létező káprázatként beszél.
Réka maga mögött hagyta a káprázatot, határozott kézzel zárta be a bugyrát, az időspirál útján elindult a tapasztalatok által a mögöttes tartalom felé. Nézem Réka mostani selyemfestményeit, amelyek mindennapjai eseményein át ugyanazt a vívódást fejezik ki: Ki az az Én? Van valami dolgom a világban? Egyáltalán, mi az a Világ? Hol van benne a Szeretet? Létezik egyáltalán?
"Számtalan vágy között, mely megannyi fájdalom oka, megjelent bennem egy, amelynek ismeretlen a gyökere. Egy kérdés, melyre nem létezik az elme szintjén válasz, de amely nyílegyenesen mégis a válasz irányába vezet.
Ki vagyok én a valóságban?
Úgy döntöttem, vagyis talán nem is volt más választásom, hogy lefestem az utat, ahol járok. Minden festményemmel – elsősorban önmagam számára – tüzet gyújtok, hogy ne fázzak.” –e szavakkal vall Réka elhatározásáról facebook oldalán.
Az időspirál útján a képek megteltek a hétköznapok mögöttes töprengéseivel, mígnem megelégelték keretüket, s a selyemről először Réka fejébe szöktek, majd kisszériás, elasztikus anyagokon öltöttek ismét testet párnák, ülőalkalmatosságok, ruhák, kabátok, sálak, sőt, nyakkendő formájában is, mivel ahogyan Réka mondja, az anyagnak minden centimétere kincs, meg kell találni hozzá a felhasználhatóságát. Kezdetekben Réka maga volt a festő, a ruhatervező – első ruhái megvalósításában segítséget varrónőjében talált – és az alkotás mellett felvállalta önmaga menedzselését, faceboook oldalán dőltek újabb ruhavariációi fényképei, mígnem a szerencse és mögöttese, a millió befektetett munka és ő összetalálkoztak, a szerencse levette válláról a tervezés és gyártás folyamatát a folyamat minden részét átkaroló professzionális team segítségével. Réka olyan időben találta meg festményei új helyét, amikor kedvez neki a mai kor divatáramlata, amely a hatvanas évek op-art-ját és a nagy, dekoratív kevert mintákat bordűrökkel idézi a mai ízlés- és formavilághoz alkalmazva.
Pörgéséhez egyre többen csatlakoztak, barátai viselték ruháit első divatbemutatóin, akik a bemutatott ruhákkal nemcsak azok extravaganciát vállalták, hanem ugyanúgy vállalták, hogy saját hétköznapjaik keretezett festményeiből kilépnek az igen igenlésébe. Réka termékeit magasan pozícionálták, ami nemcsak a kisszériás gyártás, hanem az exkluzív elárusító helyek költségeiből is ered, s mégsem kell annyi bankót a zsebünkből kihúzni, mint amennyire a fejemben taksáltam őket.
Minapi divatbemutatójának helyszíne, a Fortuna utcai (Mondom én, a szerencse és ő összetalálkoztak!) kis butik az ódon környezetben ad hangot az ízlés sokrétűségének, szerencsés az a turista, aki a Várkert Bazár mindenki által tisztelt hagyományának világa után erre veszi bakancsa lépteit, ahol a ma alkotó fiatal dizájnerek villantják meg elképzeléseiket a mai kor emberének. Könnyű rátalálni, már ajtajában kínálgatja portékáit. Réka itt akasztgatta szögre festményeit, s itt mutatták be a belőlük született ruhákat barátai. Réka festményein megszaporodott az idegen anyag, a fekete festék, bennük képletekkel, amelyek közül talán egyik megadja a választ jelenlegi kérdéseire. Felfedeztem régi kedvencemet, a lappföldi rénszarvast, kicsit haloványan és háttérbe szorulva ugyan, mégis pacsiztunk egyet az új találkozás örömére. Ruhakollekciója Réka színes világából merítkezik a nyár emlékét, melegét, vidámságát átlopva az őszbe melegebb anyagra égetett mintáival, rövid és hosszú ruhákkal, szoknyákkal, blúzokkal, kabátkák formájában, ez utóbbiak a japáni stílust idéző ruhájával a kedvenceim lettek.
„Kislánykorom óta erősen foglalkoztatott a kérdés, mibe is csomagoljam magam, amely egyszerre véd meg, de ugyanakkor mégsem takar el. Tehát, aki rám néz, az a külsőm alapján máris egy mélyebb, őszintébb, intimebb részemet érzékelje. Nekem nincs időm a felszín mutatványaira, roppant mód sietek át az életen, és ehhez képest az összes megnyilvánulásomban szeretném, ha ez tükröződne. Így az öltözködésemben is.
A ruhák annak az egyetlen vágyódásnak a tükörképei, mely mindannyiunkat az életünkön át vezetnek. Szerelmesnek lenni, izzani, lángolni, majd végül felemésztődni s tűzzé válni teljesen. A ruhák belépők ebbe a nászba." – folytatja gondolatait Réka.
Kívánom Rékának és ruháiknak a sikert, tudván tudva, hogy ezzel a mögöttes nélküli káprázat hullámlovasai is megjelennek körötte a nyájasság jelmezében.
Legtisztább szívemből pedig kívánom, hogy időspirálján összetalálkozzék rénszarvasaival, üljön fel mögéjük a szánra, s induljon el új útjára a káprázat mögöttese esszenciája után. Tenyérnyi selyemképre fogja megfesteni keret nélkül, hagyja, hogy az esszencia végigcsorduljon a rojtokon. Egészen le a gyökerekig. Egészen fel az univerzumig. Lehet, nem is fog festeni, apró betűkkel ráírja, nem az elindulás, vagy az érkezés, hanem maga az útonlevés a lényeg.
Hegedüs Ira
