Cikkünk főképén egy Székesfehérvár belvárosában, 2001-ben felállított zsánerszobrot láthatnak olvasóink. Ő Kati néni, a fertályos asszony, akinek a hiedelem szerint, ha megfogják az orrát, szerencsét hoz. Kati néni szimbolikus alakja a törekvésnek, a szeretetteljes életnek, a másokra figyelésnek. (tovább…)
Cikkünk főképén egy Székesfehérvár belvárosában, 2001-ben felállított zsánerszobrot láthatnak olvasóink. Ő Kati néni, a fertályos asszony, akinek a hiedelem szerint, ha megfogják az orrát, szerencsét hoz. Kati néni szimbolikus alakja a törekvésnek, a szeretetteljes életnek, a másokra figyelésnek. Eképpen vall róla dédunokája, dr. Nagy Viktória, a „Kötődés” című könyv egyik írásában, melyet Székesfehérvár Polgármesteri Hivatala adott ki. „http://www.teleelettel.hu/team/kati-neni-fertalyos-asszony/
Három éve, mikor Siklósi Gyula régész barátom – Budakeszi történetének a nagy ismerője, legendás lokálpatriótája, a Budakesziért Emlékérem díjazottja – meghívott mostani lakhelyére, Székesfehérvárra, egyebek mellett felhívta figyelmemet erre a Liszt Ferenc utcában álló szoborra. Azóta dédelgetem magamban azt a vágyamat, hogy Budakeszin is fel kellene állítani egy településünk múltjához kötődő, igazi hétköznapi ember szobrát, aki nem része a történelmi tananyagnak, nem koszorúzzuk meg minden évben a szobrát, csak egyszerűen szeretjük. Ez a személy pedig nem más, mint a MILIMÁRI, igen a MILIMÁRI, a tejeskofa, a tejesasszony, akit megölelhetünk, megsimogathatunk, vagy éppen „felkérhetünk” egy közös fotózkodásra is. Ez a szobor minden bizonnyal hatalmas népszerűségre tenne szert, nemcsak a budakesziek körében, és egyhamar Budakeszi egyik jelképévé is válhatna.
De ki is volt valójában ez a MILIMÁRI, akiről a mai kor embere, így mi budakesziek is nagyon keveset, vagy éppen semmit nem tudunk?
Budakeszin az elmúlt időszakban feltűnt néhány történész-néprajzos fiatal, akik nagy lokálpatrióta érzülettel, tudományos alapossággal láttak hozzá Budakeszi múltjának feltárásához. Egyikük, Bednárik János néprajzos, 2009-ben írt egy kitűnő tanulmányt „A budakeszi milimárik” címmel. Tanulmánya, tárgyi és néprajzi szempontból annak az érdekes jelenségnek a rögzítése, melyet a helyi tejtermelésről, kereskedelemről és az un. milimárikról tudunk. Most ebből az írásból idézett részekkel próbálom közelebb hozni az egykori tejesasszonyok alakját az olvasónak.
„A 19-20. században dinamikusan fejlődő főváros tejjel és tejtermékekkel való ellátásában egészen az 1930-as évekig fontos – bár egyre csökkenő – szerepet játszottak a környező (többnyire sváb) falvak… A milimári szó a német Milchmeier(in) ’ tejjel foglalkozó gazda(asszony)’ szóból ered… A szó másik közkeletű eredeztetése (Milch ’ tej’ + Mári, mint a sváb falvakban népszerű keresztnév), minden bizonnyal népi etimológia…Ha hihetünk Jókainak, a tejjel és tejszínnel házaló milimári már a negyvenes évek derekán a pesti utcák jellegzetes figurája volt. Folyamatos jelenlétükre bizonyíték, hogy a 19. század második felében a milimári valóságos zsáneralakká vált”. Lám, a mostani zsánerszobor ötlet alanya, már akkor is zsánerként jelent meg az emberek tudatában! Balogh Tihamér „Milimári” címmel népszínművet írt alakjáról 1880-ban, Kibédi L. pedig, „A milimári báróné”-ról írt regényt, de az akkori újságírásnak, a közbeszédnek is gyakori szereplője volt.
Budakeszin, Budapest tőszomszédságában a település népességének növekedésével fellépő birtokaprózódással, valamint a szőlőterületek filoxéravész okozta jelentős csökkenésével az 1870-1880-as években a túlnyomóan német ajkú faluban gazdasági irányváltás következett be. Ennek részeként megélénkültek a fővárossal való kereskedelmi kapcsolatok. Az egyik fő ágazat a tejelő szarvasmarhatartás lett. Ennek jele volt a budakeszi milimárik megjelenése is.
A milimárik kétféle formában jelentek meg a fővárosban. 
Az egyik szekéren, a másik gyalogosan. Gyakran már hajnali háromkor elindultak, hogy aztán dél felé visszaérkezve Budakeszire, bekapcsolódjanak családjuk egyéb munkáiba is.
Az egyik szekéren, a másik gyalogosan. Gyakran már hajnali háromkor elindultak, hogy aztán dél felé visszaérkezve Budakeszire, bekapcsolódjanak családjuk egyéb munkáiba is.
A módosabbak, a sajátjuk mellett a környező településekről felvásárolt tejet is árusítottak. „a szekerező milimárik jellemzően stráfkocsin, illetve rugós, féderes kocsin…5-10, vagy 20-25 literes kannákban szállították több száz liter tejet minden reggel a fővárosba. Ez a munka legalább két személyt igényelt (általában egy férfi és egy női családtagot…) A kocsiknak … a város határán (korábban a mai Szent János Kórháznál, később a Szépjuhásznénál) álló vámháznál vámot kellett fizetni minden szállított termék, így a tej után is. Itt egyben minőség ellenőrzés is folyt”…
A szegényebbek azt a felesleget vitték a városba, melyet a saját ellátásukon kívül adtak a teheneik. ŐK VOLTAK A GYALOGOS MILIMÁRIK. EZ A ZSÁNERSZOBOR RÓLUK MINTÁZÓDNA, NEKIK ÁLLÍTANA EMLÉKET….”A gyalogos szállítás női tevékenység volt, csak a szegényebb réteg vállalkozott rá… a megerőltető út (a távolság kb. 7 km, akár 40 kg-os teherrel), az alacsony hatékonyság miatt. A szállítás eszköze a 19. században valószínűsíthetően cserépkorsó, később (esetleg zománcozott) 5-10 literes pléhkanna volt, amit eredeti funkciójában szénagyűjtésre használt kendővel kötöttek a hátukra, hasukra, esetleg a kezükben is vihettek egyet-egyet. Bár 1910-től már társaskocsi, 1929-tól pedig autóbuszjárat kötötte össze Budakeszit Budapesttel, ezek nem könnyítették meg a gyalogos milimárik életét, hiszen a jegy ára pont azt a kis hasznot emésztette volna föl, amiért érdeme volt útra kelni.
A budakeszi milimárik többnyire a budai kerületek lakóit látták el tejjel Kiemelt terület volt a Svábhegy…Az egyes milimárik állandó megrendelői körrel rendelkeztek. Hajnalban a házaknál mérték ki a kívánt mennyiséget, akár a háziak jelenléte nélkül is (az ajtó elé, vagy az ablakba tett edényekbe). A tej árát általában nem azonnal, hanem meghatározott időközönként szedték be.”
Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy micsoda emberfeletti volt az a küzdelem, azok az erőfeszítések, amit ezek a lányok, asszonyok képesek voltak megtenni családjuk fenntartásáért.
Szobor felállítási ötletünk persze csak egy elképzelés, mert honlapunk az amikisvarosunk.hu nem alkalmas ennek megvalósítására sem anyagilag, sem szervezetileg.. Ezzel a témafelvetéssel mégis abban reménykedünk, hogy talán elindulhat egy ilyen kezdeményezés, melyet honlapunk a maga média eszközeivel maximálisan támogatna.
Hogy hova képzelnénk ezt a szobrot? A FŐ UTCAI PARKBAN TALÁLHATÓ KEREKESKÚT ÉS ITATÓ MELLETTI KIS TÉRRE, OTT, AHOL MGSÍMOGATHATNÁNK AZ „ÖRÖK” MILIMÁRI GÖRNYEDŐ HÁTÁT ÉS AZT A KÉT KEZET, MELYEKKEL GYAKRAN 40 LITERES SÚLYT CIPELVE IS MNDEN NAP MEGTETTÉK A BUDAKESZI ÉS BUDAPEST KÖZÖTTI TÁVOLSÁGOT. ESŐBEN, FAGYOS SZÉLBEN, MÉTERES HÓBAN.
Köszönettel tartozom Bednárik Jánosnak, a Budakeszin élő néprajzosnak, hogy tanulmányával és tanácsaival is segítette ennek a cikknek a megírását!
Fotóforrások.:
Wikipédia
mult-kor.hu
huszadikszazad.hu
Erdélyi túrák Facebook, Mandula Emese fotója
Ádám Éva
Horváth Jenő
Az alábbi 4 fotó néhány jellegzetes, megvalósult zsánerszobor bemutatása. Valamennyi nagy népszerűségnek örvend mind a helyiek, mind a a turisták körében.
|
A nagyváradi társaság Nagyvárad főterén. (Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás)
|
|
A kis királylány a Duna-korzón
|
|
A kutyás lány a Duna-korzón
|
Jókai Mór a Sváb-hegyen. Ő ismerte és írt is a milimárikról.
